Harmadik fejezet.

Régi, de még mindig cuki*-*

Sziasztook:)

Ez a rész most rövid lett, de nem volt időm géphez ülni:| Hétvégén hozok egy sokkal hosszabb részt!:D

’ Ám a csendet az ajtó nyikorgása zavarta meg. ’

Zavartan kaptuk fejünket a zaj forrása felé, ám az ajtóban csak egy sötét alakot pillantottunk meg.
- Hát ti kik vagytok? – kérdezte tőlünk az árny. Louis rám nézett, erősen megfogta a csuklóm, és csak ennyit tudott kipréselni a torkán: FUTÁS!
Felálltunk a kanapéról és eszeveszett futásba kezdtünk. Nem néztük merre, csak előre. Amikor már biztosra vettük, hogy nem lát megálltunk. Ijedten vettem észre, hogy az erdőben vagyunk. Semerre nem volt egy kis út, vagy egy kis beszűrődő fény, ami jelezte volna, hogy ott még van élet.

- Louis. Hol vagyunk?
- Fogalmam sincs.
- Én félek.. – mondtam, és fejem a mellkasába fúrtam. Nyugtatásként a hátam simogatta.
- Amíg itt vagyok nem eshet bajod!
- Szeretlek! – rövid csókot leheltem ajkaira, majd megfogta a kezem.

Zsebemből előhalásztam a telefonom. Szerencsére ( remélem érzitek az iróniát:D.. ) nem volt térerő. Bizonytalanul de elindultunk az egyik irányba. Már negyed órája sétálhattunk, amikor megláttunk egy ösvényt. Természetesen azon folytattuk utunkat. 
Már egy ideje gyalogolhattunk, amikor a mellettünk elsuhanó fákat felváltották az autók. Most Lou vette elő telefonját. Most már bezzeg volt térerő. Rögtön tárcsázta is egyik ismerősét, és segítséget kért tőle.
Pár perc múlva egy kisbusz lassított le mellettünk. Az ablakon kihajolt egy kb. velünk egyidős gyerek.
- Haveer! Ne tudd meg mióta keresünk! – ordította Louhoz fordulva a srác.
- Fontos dolgom volt.
- Azt látom. - vigyorgott rám idiótán a fiú. - Szia, Harry vagyok. Louis bandatársa és legjobb haverja vagyok. – nyújtotta felém barátságosan kezét.
- Szia. Melinda vagyok. – fogadtam el karnyjújtását.
- Áááh. Szóval te vagy répahaverunk barátnője?
- Én lennék.
- Jöttök, vagy itt éjszakáztok? – hajolt ki egy másik srác is az ablakon.
- Megyünk. – a barátom karon fogott és felhúzott a járműre.

Út közben nem beszéltünk sokat, így elég lassan telt az út. Louisék házánál álltunk meg. Mindenki kiszállt ( már ha azt lehet kiszállásnak nevezni, hogy úgy lökték ki egymást.. ) és bementünk a házba. Levettük a cipőnket és a nappaliba mentünk tv-zni.
- Unatkozooom. – terült el a kanapén a szöszi, akit azt hiszem Niall-nek hívnak.
- Csináljunk valamit. – fetrengett a földön.. Liam?..
- Felelsz vagy mersz? Az ismerkedésnek is jó.. – vetette fel az ötletet Harry.
- Okéé. – jött az egyhangú válasz.

Louis kiszaladt a konyhába és egy üres üveg társaságában tért vissza. A földön kör formában ültünk le. Én Louis és Zayn közé kerültem. Mivel Harry ajánlotta a játékot, így ő kezdett. Az üveg Zaynen állt meg.
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Mit gondolsz Melindáról? – erre a kérdésre Harry csak egy szúrós pillantást kapott Louistól.
- Aranyos lánynak tűnik, és nagyon szép. – most már ezt is tudom. Az áldozat ( jelen esetben Zayn ) pörgetett. Hát persze, hogy rajtam állt meg az üveg..
- Felelsz vagy mersz?
- Felelek.
- Mióta vagy együtt Tommo-val?
- Több, mint 3 hónapja.
- Az nem is olyan kevés..
- Hát nem. – vigyorogtam büszkén, majd Louhoz bújtam, aki a hajamra adott egy puszit.

Én pörgettem. Harryre mutatott az üveg.
- Felelsz vagy mersz?
- Merek.
- Alsógatyában táncolj az asztal tetején.
Több se kellet, lekapta magáról a felesleges ruhadarabokat és felpattant az asztalra. Szexizett egy pár percig, majd pörgetett. Louison volt a sor.
- Drága, drága Tomlinson. Felelsz vagy mersz?
- Merek. – húzta ki magát.

Harry kiment a konyhába. Jó sokáig volt a konyhában, ahonnan csak csörömpölés és szitkozódás hallatszott. Mikor máár csend volt, egy tejszínhabos flakonnal jött vissza.
- Vetkőzz!
Erre a mondatra csak értelmetlen pillantásokat kapott.
- Jó.. csak a pólót.
Louis megtette, amit kértek tőle. Félmeztelenül feküdt a földön. Göndörke a pasim fölé hajolt és telinyomta tejszínhabbal ( a köldökétől a szájáig ) .
- Te – itt rám mutatott – nyald le róla.
Vállat rántottam és a párom csípőjére ültem. Kicsit felnyögött, de erre csak felkacagtam. Fölé hajoltam és elkezdtem lenyalni róla a habot. Egyre feljebb haladtam, míg eljutottam a nyakáig, majd a szájáig. Rá mosolyogtam és birtokba vettem ajkait.  Jó sokáig lehettem rajta, mert a többiek ’khm’- öztek a háttérben. Lemásztam róla, ő fel vette a pólóját és folytattuk a játékot.
~||~

Még egy ideig Felelsz vagy Mersz? – eztünk, de meguntuk. Rendeltünk pizzát. Várakozás közben mindenki vagy telefonon, vagy laptopon twitterezett.
Csengettek. Louis ment ajtót nyitni, és a rendelésünkkel tért vissza. Mindenki nekilátott a sajátjának.
Mikor végeztünk folytattuk eddig tevékenységünket ( twitter… ).
- Ne menjünk medencézni? – vetette fel az ötletet Lou.
- Jó ötlet. – mindegyik fiú lekapta magáról a felsőt és a farmert és egy szál alsógatyában elindultak kifele.
- Louis. Nekem nincs itt bikinim. – szaladtam a fiúm után.
- Gyere fehérneműben. – ajánlotta fel Harry.
- Ne perverzkedj, Harold! – parancsolt rá Liam.
- Főleg ne az ÉN csajommal. – helyeselt Louis.
- Oookéé.. De én most hazaugrom a bikinimért.
- Megyek veled.
- Oké. Akkor nem sokkára jövünk. Haliii. – ezzel a mondattal ki is léptünk az ajtón.
- Miről akarsz beszélni? – vetettem Liam felé egy 100 wattos mosolyt.
- Miért kéne bármiről is beszélnünk? – vigyorgott rám ő is 100 wattal.
- Látom rajtad, hogy valami böki a csőröd. Ki vele. – böktem bele vállába.
- Ennyire észrevehető? – kérdezte lehajtott fejjel.
- Eléggé.
- Van egy lány.. Danielle Peazer-nek hívják. 22 éves, barna göndör hajú. Az x-faktorban háttértáncos. Mindig mosolyog, kedves, barátságos.
- Hívd el randira. Vidd el egy parkba piknikezni. Sétáljatok, beszélgessetek. Biztos tetszene neki.
- Ez jó ötlet. Köszönöm. – mosolygott, majd megölelt.

Folytattuk utunkat, közben semleges témákról beszélgettünk. Mikor hazaértünk befutottam a házba. Megkerestem a bikinimet. Mikor szaladtam le az emeletről, én béna megbotlottam a lábamban és az utlsó két lépcsőfokról leestem.
- Hogy az a jó büdös …….. – szerintem a lányok meghallhatták a szitkozódásomat, mert mikor felnéztem a fölről őket láttam, ahogy egymásra borulva röhögnek.
- Haha.. nagyon vicces. – vágtam egy gúnyos fejet, majd felálltam és kikerülve őket Liam felé vettem az irányt.
- Mi tartott ennyi ideig?
- Összehaverkodtam a parkettával.
Az ő reakciója se volt különb a lányokétól.
- Ha végeztél mehetnénk..
Még röhögött pár percig, majd elindultunk. A séta alatt nem beszéltünk olyan sokat, mint az előbb.
- Megjöttüüünk! – rontottam be a házba. Liam csatlakozott is a fiúkhoz, én pedig felmentem Lou szobájába és felvettem a bikinit, majd lementem a fiúkhoz.
- BOMBAA! – ugrottam bele a vízbe.
Feljöttem a vízből, de épphogy levegőt vettem, valaki le is nyomott a mélybe. Mivel nem voltam felkészülve, így sikerült benyelnem egy vödörnyi vizet.
- Niaaall! Ezt még megbánod! – őrült rohanásba kezdtem ( már amennyire vízben lehet. ) és amint utolértem áldozatomat, hátára vetettem magam.
- Nem is vagy nehéz.
- Dehogynem. – vigyorogtam rá.
- Most már le tehetsz. – kezdtem ütögetni a mellkasát.
Lépett még párat, majd hirtelen elengedett, én meg a vízbe pottyantam. Feljöttem a felszínre, ahol Lou kivételével csak röhögő embereket láttam. Gyorsan vetettem Niall felé egy gyilkos pillantást, majd odamentem a sarokban üldögélő pasimhoz.
- Mi a baj? – simogattam volna meg arcát, ha nem húzza el.
- Rajtam kívül mindenkivel foglalkozol. Még a végén lecserélsz Liamre.. vagy Niallre..
- De hülye vagy.. Én csak téged szeretlek Louis William Tomlinson. Nekem a fiúk csak haverok, de te a pasim vagy. – beleültem ölébe és a szemeit néztem.
- Én is szeretlek, Melinda. – szólalt meg, majd ajkait enyéimre tapasztotta. Mikor elváltunk egymástól csörgést hallottunk a házból. Louval kézen fogva mentünk be a házba. Az ajtóban Johannah-t ( Louis anyukáját ) pillantottuk meg, ahogy az ajtót próbálja becsukni a kezében lévő szatyrokkal.
- Szia Johannah! Segítsek? – köszöntem neki illedelmesen.
- Szia Melinda. Azt megköszönném. – elengedtem a barátom kezét, oda léptem és kivettem a kezéből pár szatyrot, majd a konyhába vittem azokat. Ahogy hallottam Boo Bear csak köszönt édesanyjának, majd visszament a fiúkhoz. Johannah is lerakta a cuccokat a pultra, majd felém fordult.
- Azt terveztem, hogy sült csirkét csinálok vacsorára. Azt szereted? Mert tudom, hogy a fiúk igen, de nem tudtam, hogy te is jössz.
- Szeretem. Segítsek megcsinálni?
- Ha van kedved.
Elraktuk a felesleges dolgokat, majd nekiláttunk a dolgunknak.
Mikor Johannah-nak már nem volt rám szüksége kimentem a fiúkhoz. Szórakoztunk még egy ideig, de már kezdtünk fázni, ezért bementünk átöltözni. 

Második fejezet

'Kikapcsoltam a gépet, és gyorsan átöltöztem és fogat mostam. Összekötöttem a hajam és befeküdtem az ágyba. Mosolyogva aludtam el.'

- Reggel a telefonom csörgésére keltem. Csukott szemmel nyúltam az éjjeliszekrényhez. Mivel nem láttam semmit levertem a lámpát és vele együtt a telefonomat is. Erős szitkozódásba kezdtem és megfogtam a telefont. Benyomódhatott a zöld gomb, ugyanis Louis röhögött a vonal túloldalán.
- Neked is jó reggelt, Tomlinson! – morogtam bele a telefonba.
- Úgy hallom nincs jó kedved. – kuncogott.
- Tudod a telefon csörgésére nem valami felemelő érzés felkelni.
- Ja. Bocsi. Na mindegy. Azért hívtalak, mert mindjárt ott vagyok nálatok.
- Jókor szólsz. Mennyi idő míg ideérsz?
- Negyed óra.
- Jó. Várlak. De még megbánod, hogy felkeltettél. – fenyegetőztem.
- Juj. Előre félek.
- Félhetsz is. Na szia.
- Szia.

Leraktuk és rohantam készülődni. Elmentem lezuhanyozni. Gyorsan kentem magamra egy kis alapsminket ( alapozó, szemceruza, szempillaspirál ), és egy szál törülközőben kibattyogtam a szobámba. Azt hittem ott helyben felgyulladok a dühtől. Louis ült az ágyamon és a kedvenc könyvemet lapozgatta.
- Most meghalsz embeeer! – kiáltottam és elkezdtem felé futni. Ráugrottam és csak egy hajszál választott el attól, hogy meztelenül fetrengjek rajta. Fülig elvörösödve szálltam le róla. Persze még jobban szorítottam magamon az anyagot.
- Hogy jutottál be? És milyen jogon olvasod az ÉN könyvemet? – hangsúlyoztam ki az ’én’ szócskát.
- A húgod engedett be. Aranyos kis csaj. – erre csak a szememet forgattam. – Amúgy a TE könyved itt volt a földön, és gondoltam, ha már felveszem beleolvasok. Jó könyv. – villantotta meg nekem a hófehér fogsorát.
- Tudom, hogy jó. Azért szeretem.
- Amúgy azért jöttem, mert gondoltam ma sétálhatnánk egy picit a városban.
- Rendben. De előbb felöltözök. – erre a kijelentésemre meg se mozdult csak egy kaján vigyort varázsolt arcára.
- Mondom szeretnék felöltözni. – még mindig semmi. – KIFELÉ TOMLINSON! – emeltem fel a hangom, amire összerezzent és kiszaladt a szobából.
Gyorsan felöltöztem és lementem a nappaliba. Louis éppen szakadt a röhögéstől, ahogy Amandtá és Naomit nézte, ahogy ’verekednek’ .
- Ti mit csináltok? – kérdeztem két röhögés között.
- Egymást gyilkolják. – mondta szintén nevetve a srác.
- Azt látom.
- Amúgy mehetünk?
- Persze. – felkaptam a cipőm és követtem Louist ,ahogy kilép a bejárati ajtón.
- ELMENTÜNK! MAJD JÖVÜNK! – üvöltöttem és becsuktam magam mögött az ajtót.

~||~

- Leszakad a lábam! Üljünk már le egy picit! – nyavalyogtam Louisnak.
- De még alig láttál valamit ebből a csodaszép városból. – vigyorgott.
- Nekem épp elég volt.
- Hát te tudod.
Leültünk egy padra és beszélgettünk. Az egész napot végig röhögtük, és most se volt másképp.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Szia Amanda! – szóltam bele vidáman.
- Mel! Azonnal be kell jönnötök a kórházba! Bobot mentő hozta be! Siess! – kinyomta a telefont. Ezrével potyogtak a szememből a könnyek.
- Louis! Be tudsz vinni a kórházba?
- Persze. Gyere.
Elmentünk a házukhoz. Louis befutott a lakásba a kocsikulcsért és már jött is. Beültünk az autóba és pár perc alatt ott is voltunk.
Kiszálltam a kocsiból, és Louist meg se várva szaladtam a recepcióhoz.
- Melyik teremben fekszik Bob Bowman?
- 219. Második emelet, balra a hatodik ajtó.
- Köszönöm. – végre ideért Louis is.  A lifthez futottam és megnyomtam a hívás gombot. A fiú velem együtt feljött a lifttel és megkerestük a 219-es ajtót. A terem előtti széken Amanda ült, mellette Naomi. Oda futottam.
- Mi történt?
- Nem tudta, hogy kicsoda Naomi. Aztán elájult.
- Jézusom. És most be lehet menni? Vagy mit csinálnak vele?
- Be lehet menni. Mi csak téged vártunk.
- Akkor bemegyek. De lehetőleg egyedül. – mindenki bólintott, én pedig bementem.
 Megláttam, ahogy a csövek lógnak ki hófehér testéből, és egy gépre vannak rákötve. Borzalmas látvány volt.
- Papuska. – borultam rá vállára, sírva. – Ne hagyj itt. Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen rokonom. NEM HAGYHATSZ ITT!
Már tocsogott a kórházi ruhája a könnyeimtől, mikor bejött Louis. Leült mellém. Szorosan magához húzott és a hátamat kezdte simogatni. Én fejemet a mellkasába fúrtam. Olyan jó érzés volt, hogy ilyenkor is velem van, pedig alig ismer.

~||~

Pár nap múlva kiengedték Papust, de állandó felügyeletet igényel. A lányokkal felváltva vigyázunk rá. Louis is sokszor átjön és vagy segít nekünk, vagy velem van. Nagyon megszerettem ez alatt a kis idő alatt. Nem tudom mi lenne velem nélküle.
Most is épp itt ülünk a szobámban és beszélgetünk. Amikor együtt vagyunk mindig jobb kedvem van. És amikor hozzám ér, furcsa bizsergés fut át egész testemen.
- Melinda. Valamit be kell vallanom. – szólalt meg.
- Hallgatlak Lou. – mosolyogtam rá barátságosan.
- Amióta megismertelek érzem, hogy szükségem van rád. A jelenlétedtől hevesebben dobog a szívem. Az érintésedtől bizsereg a bőröm. A hangodtól megborzongok. És a szemed.. elveszek benne, akárhányszor belenézek. Én .. azt hiszem beléd szerettem.
- Én is így érzek. Amikor velem vagy minden bánatom elszáll, és vidám vagyok. Amikor nem vagy itt, várom, hogy újra láthassalak. Vágyom érintésedre, közelségedre. És imádom a kék szemeidet. – teljesen belepirultam mondandómba.
Egyre csak közeledett, először szemembe nézett, majd az ajkaimra és újra szemembe. Még mindig közeledik, míg végül ajkaink találkoznak. Nyelve átcsusszan a számba, és táncra hívja enyémet. Először meglepődök, de visszacsókolok. Levegő hiánya miatt elválnak ajkaink. Mindkettőnk arcára mosoly húzódik. Ez volt életem első, de legjobb csókja. És örülök, hogy Vele. Szemembe néz, majd megszólal:
- Melinda Bowman. Lennél a barátnőm?
- Igen! – nyakába ugrottam és megcsókoltam.

Még beszélgettünk egy kicsit, de végig az ölében ültem. Aztán haza kellett mennie. Ki kísértem, és eg búcsúcsókot váltottunk.
Felmentem Twitterre és egyből kiírtam a nagy hírt.
@Melinda_B : Életem legjobb napja. Köszönöm, hogy vagy nekem! Szeretlek<3 @Louis_Tomlinson
Elmentem letusolni, és fogat mosni. Amikor végeztem a laptop elé ugrottam, és megnéztem, hogy válaszolt-e.
És igen!
@Louis_Tomlinos : @Melinda_B : Örülök, hogy végre csakis az enyém vagy! Soha nem hagylak magadra! Szeretlek!<3

Istenem..milyen aranyos!
Kikapcsoltam a gépet és bedőltem az ágyba. Nem kellett sokat várnom, egyből elnyomott az álom.

~||~

Már 3 hónapja együtt vagy Louval. Sose voltam még ilyen boldog, mint most. Minden napot együtt töltünk.
Most mindenki a nappaliban ül és tv-zik. Egyszer csak Lou odahajol hozzám (mellettem ül, és fogja a kezem ), és a fülembe súgja: Szívem..mondani akarok valamit. 4 szem közt. Feljössz velem a szobádba?
Erre én csak bólintottam.
Kézen fogva felmentünk az emeletre és bementünk a szobámba.
- Mondjad kicsim.
- Kérlek ne borulj ki.. – mondta lehajtott fejjel.
- Ez rosszul kezdődik Lou.. de mondjad.
- Jelentkeztem az x-faktorba.
- De hát ez jó hír! Nem értem miért vagy szomorú.
- Mert ilyen helyzetben kell Téged itt hagynom. Nem lehetek veled.
- Ne aggódj miattam. Itt lesznek velem a lányok. És együtt fogunk neked szurkolni. Mi fogunk rád legtöbbször szavazni. Neked most az x-faktor legyen a legfontosabb.
- Köszönöm. Ígérem mindennap felhívlak majd.
- Ajánlom is.
- Szeretlek Mel.
- Én is Téged Lou. -  mondtam és megcsókoltam.
- Mikor kell menned a meghallgatásra vagy mire?
- Holnap.
- Huhh.. Hát jókor szóltál..
- Ne haragudj.
- Nem haragszom. – megöleltem és bedőltünk az ágyba.
Hajnalban keltem fel. Loui mellettem szuszog. Milyen édes ilyenkor. Kimásztam mellőle és betakartam. Lementem a konyhába inni.
A lépcső alján láttam, hogy valaki ül az asztalnál. Oda mentem és közelebbről is megnéztem ki az.
- Hát te? Miért nem alszol?
- Csak éhes voltam.
- Gondolhattam volna. – mosolyogtam.
- És te?
- Nem tudok..
- Történt valami?
- Lou holnap elmegy. Az x-faktorba.
- Jajj Mel. Nyugi. Minden rendben lesz. Nem megy a világ végére, csak Londonba.
- Tudom. De annyira fog hiányozni. Hogy fogom kibírni nélküle, Amy? – lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem és Amandához bújtam. Simogatta a hátam és vigasztalt.
- Na de most megyek. Nehogy felkeljen.
- Te vele alszol?
- Igen. – kicsit elpirultam. – Tudod ez az utolsó éjszakánk együtt. Vele akartam tölteni.
- De ugye nem rosszalkodtatok?
- De hülye vagy Amanda. Nem hancúroztunk.
- Jólvanna.
Felmentem a lépcsőn és bebújtam mellé. Egy ideig még hallgattam ahogy ki be lélegzik, de elnyomott az álom. Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja az arcom és a nevem suttogja. Akaratlanul is mosolyognom kell. Kinyitottam a szemem és egy kék szempár néz vissza rám.
- Jó reggelt, kicsim. – üdvözölt a barátom egy puszival.
- Neked is.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem összepakolni. Addig is együtt lennénk.
- Jó ötlet. Úgyse voltam még nálatok.
- Igaz. Akkor már be is mutatlak a családomnak. – vigyorgott idétlenül.
- De mivan, ha nem tetszem nekik? Nem akarok csalódást okozni.
- Ha nekem tetszel, nekik is. Kérleeeeek. – persze, hogy azoknak a bociszemeknek nem tudok ellenállni.
- Jólvan.. De csak mert szeretlek. – odabújtam hozzá és még egy picit pihentünk.
- Hánykor indulsz?
- 3. Úgyhogy sietnünk kellene.
- Gyorsan felöltözöm és mehetünk. – nyomtam egy puszit az arcára és kitoltam az ajtón.

Felöltöztem és lementem a konyhába. Senki nem volt ébren rajtunk kívül, ezért gyorsan írtam egy levelet :
’Segítek  Lounak  összerakni  a  cuccait.  Fél  négy  körül  jövök  haza. 
Meinda. X ’
Felraktam a hűtőre és elindultunk.
Egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Beléptünk az ajtón, de az anyukáján kívül senki nem volt ébren.
- Szia anyu! – Lou odament az anyukájához és megölelte.
- Szia kisfiam! Hát te? Hol aludtál este? Nagyon aggódtunk ám!
- Anyaa.. tudod ma megyek el, és az utolsó estémet a barátnőmmel akartam tölteni.
- Jézusom Louis. Mit csináltál szegény lánnyal?
- Semmit. Nem vagyok olyan, anya..
- Jajj, Melinda. Észre se vettelek. Szia!
- Csókolom! – köszöntem félve.
- Ezt hagyjuk. Nyugodtan tegezzük egymást! – mosolygott barátságosan.
- Akkor szia! – mosolyogtam vissza.
- Na anya, mi felmegyünk pakolni. Szólj, ha kész az ebéd. És a lányokat ne küldd be hozzánk. Szegény Melinda elmenekülne.
- Rendben van, kisfiam.
Felmentünk az emeletre és a folyosó végén volt a szobája. Bementünk és elég nagy rumli fogadott.
- Úristen Louis! Hogy bírsz ekkora rendetlenségben élni? Remélem alsógatyát nem találok. – nyavalygásomat egy alsógatya zavarta meg, ami a fejemen landolt.
- Ugye tudod, hogy most a sírod kéne ásnod? – néztem rá gyilkos pillantással.
- Nyugi. Tiszta. – mosolygott rám úgy, mint egy jó kisfiú.
- Szerencséd Tomlinson.

Nekiálltunk pakolni. Csak ebédelni mentünk le, de jöttünk is vissza.
Eljött a 3 óra. Louis már elbúcsúzott a családjától. Most rajtam a sor. A könnyeim már úgy folynak az arcomon, mintha dézsából öntenék. Lou odajön hozzám, és egy hosszú csókot váltunk, magához húz, majd fejem a mellkasába fúrom és így állunk hosszú percekig.
- Mel.. mennem kell.
- Tudom. – nehezen, de elengedtem. Beszállt a kocsiba és elhajtott. Én a földre rogytam és sírni kezdtem. Lou anyukája oda jött hozzám és felhúzott onnan. Szorosan megölelt és kaptam tőle teát. Megköszöntem , majd haza mentem. *

Most itt ülök a szobámban, és a naplómba írom ezeket a sorokat. Azóta a nap óta nem láttam gyönyörű szemeit, nem hallottam mély, dörmögős hangját, nem éreztem izmos karjait.. Tv-ben láttam csak. De az sem az igazi. Telefonon próbáltam elérni, de nem veszi fel. Facebookon és Twitteren is írtam neki, de semmi válasz. Nagyon ideges vagyok.
~||~


Már 2 hónap telt el az x-faktor kezdete óta. 2 hónap alatt a papa nagyon gyorsan leépült, míg végül 3 hete eltávozott közülünk. Nagyon nehezen dolgoztam fel, főleg Lou nélkül. Ja igen, Doncasterben maradtunk a lányokkal Papus házában. Találtam magamnak munkát és dolgozni kezdtem fényképészként. Végre azt csinálom, amit szeretnék.
Ezek alatt a hetek alatt felfedeztem egy elhagyatott kis házat az erdő melletti síkságon. Mindennap lejöttem ide egy kicsit. Itt volt a legkönnyebb feldolgozni a történteket.
A kisházban van konyha, nappali, meg egy szoba. A bútorok egész jó állapotban vannak, bár tv és internet nincs. De így is tökéletes. Senki sem ismeri ezt a helyet, ezért is jó. Egyedül lehetek.
Most is épp oda tartok.
Már látom a házat.. de nem csak azt. Egy alak állt a ház előtt. Meglátott, de nem futott el, hanem elindult felém. Nagyon megijedtem, mert hátha egy pszichopata, vagy egy pedofil? Mondjuk már nem vagyok gyerek. Tudok magamra vigyázni. 5-11 éves koromban jártam karatéra.
Már olyan közel volt, hogy láttam az arcát. De nem lehet az, akire gondolok. Ő mit keresne itt? Biztos már agyamra ment a sok képzelgés. De már csak pár méter választ el. És még jön. Hát én is felbátorodok és elindulok felé. Tudom, hogy haragudnom kéne Rá a történtek miatt, de nem dühöt érzek, hanem örömöt. Már mindketten futunk.
 Nyakába ugrottam, valahogy így. Letett és a szemembe nézett.
- Hiányoztál.
- Te is nekem. De mit keresel itt? Miért nem vagy az x-faktorban? És hogy találtál el a kedvenc helyemre? Ide senkise jár.
- Látni, érezni akartalak.  És ez az én kedvenc helyem is. Gondolkodni járok ide.
- Akkor ez mostantól a Mi helyünk. – mondtam és megcsókoltam. Annyira hiányzott ez az érzés.
- Mesélj. Mi történt veled? – kérdezte. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról.
- Papus elment. – mondtam és egy könnycsepp csordult ki a szememből.
Ő nem szólt semmit, csak magához rántott és jó szorosan megölelt. Erre volt szükségem. Az érintésére.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak, hogy nem lehettem veled. Hogy nem tudtam segíteni feldolgozni a történteket. – még sorolta volna de betapasztottam a száját az enyémmel.
- Ezekért nem haragszom. Csak azért, mert nem vetted fel a telefont, és nem válaszoltál se Facebookon, se Twitteren. Azt hittem jelentek számodra annyit, hogy legalább annyit írj, hogy ’ Bocs, találtam helyetted mást’ vagy ’Bocs de már nem érdekelsz.Meguntalak’.
- Ne haragudj. De nem akarom, hogy a rajongók téged is bántsanak. Liam barátnőjének is már a cspból folynak a fenyegető levelei.
- De telefonon azért szólhattál volna.
- Tudom. Kérlek bocsáss meg.
- Csak akkor, ha ezentúl figyelsz rám. Legalább mobilon.
- Esküszöm. Mindennap felhívlak. Sőt. Még kamerázhatunk is.
- Megígéred?
- Meg. – puszit nyomott a homlokomra. Megfogta a kezem és behúzott a házba. Leültünk a kanapéra és csak néztünk egymás szemébe. Bárcsak örökké tartott volna ez a pillanat.
Ám a csendet az ajtó nyikorgása zavarta meg.

Első fejezet.

Minden egy telefonhívással kezdődött.
*- Kincsem! Itt a papa beszél.
- Szia papus. Baj van? Nem szoktál felhívni.
- Haza kell jönnötök Naomival.
- Mi? Miért? Történt valami?
- Segítségre van szükségem.
- Holnap délre otthon leszünk. De nem mondod el mi történt?
- Személyesen szeretném.
- Rendben. Sietünk! Puszi papi!
- Szia kislányom!

Leraktam a telefont, és megkerestem a húgomat. Természetesen a hintaágyban beszélget Amandával.
- Naomiii! Holnap megyünk a papushoz. Menj rakd össze a cuccod!
- Miért megyünk mi hozzá? Nem volt elég a szülinapján lemenni?
- Csak annyit mondott, hogy segítségre van szüksége. Mennünk kell. Délre ott kell lennünk, szóval korán kelünk. Amanda – fordultam barátnőmhöz – te nem szeretnél velünk tartani? Nem akarom, hogy egyedül unatkozz itthon. Papa pedig szívesen lát. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Ha van hely a házában szívesen megyek. – kacagott fel aranyosan.
- A mi szobánkon kívül még van egy vendégszoba. Ha neked az megfelel..
- Tökéletes. Akkor megyek is csomagolni.

Mind elmentünk pakolni. Mire végeztünk már a nap is lement, így be is feküdtünk az ágyunkba.
Reggel én keltem fel először, így lementem a konyhába és össze dobtam valami ehetőt. Miután végeztem mindenkit felkeltettem és együtt megreggeliztünk. A lányok szerint finom volt, de nekem nem ízlett, így a kukában landolt. Mikor végeztünk ez evéssel elmentünk a dolgunkra. Amanda elfoglalta az egyik, Naomi a másik fürdőt, így én kénytelen voltam addig lefoglalni magam. Szerencsére a laptopomat még nem raktam el a bőröndbe ( milyen okos vagyok:3 ), így elővettem és bekapcsoltam. A szokásos nótát hallottam meg, amíg a tükörhöz ballagtam. A fésűhöz nyúltam, és amikor felnéztem megijedtem. Egy zombi állt velem szembe. Közelebbről is megnéztem és rájöttem, hogy csak én vagyok. Megfésültem a hajam, majd visszaültem a laptop elé. Megnyitottam az internetet és felmentem Facebookra. Nem volt semmi érdekes, így felnéztem Twitterre is. Épp az új sztárhíreket olvastam, amikor ijedtemben leestem az ágyról. A drágalátos húgom akkorát ordított, hogy a dobhártyám is kiszakadt.
- Vééééééééégezteeeeeeeeeeem.
- Halkabban is lehetett volna szólni! Azt hiszem becsorgattam ijedtemben! Idióta! – kiáltottam vissza. Igen.. mi már csak így kommunikálunk. De legalább meghalljuk, ha szól a másik.
Kikapcsoltam a laptopot, beraktam a többi cucc közé, és kerestem valami normális ruhát . Felkaptam őket és levágtattam a lépcsőn, egyenesen a fürdőbe.
Lezuhanyoztam, és hajat mostam. Elzártam a zuhanyrózsát, és egy törülközőbe csavartam magam, és egy másikkal megtöröltem a hajam. Megkerestem a hajszárítót és megszárítottam a hajam. Mikor végeztem előkaptam a sminkes cuccaimat és valami normális külsőt varázsoltam magamra. Felvettem a kiválasztott rucit és késznek nyilvánítottam magam. Elraktam a kellékeimet és levittem a bőröndömet az előszobába, a többi mellé.
- Mindenki kész van? – tettem fel a nagy kérdést. Erre csak egy egyhangú ’IGEN’-t kaptam. Felkaptam a cipőmet. Így tettek a többiek is. Mindenki megfogta a bőröndjét és a kocsiba helyeztük őket. Mindenki elfoglalta a saját helyét. Természetesen én vezettem, mert enyém volt az autó.

~||~

Már jó ideje kocsikázhattunk, amikor korgott egyet a gyomrom. Erre persze felkelt a mellettem szunyókáló Amanda.
- Csak nem éhes vagy?
- Áá. Dehogy. Csak medvét ettem reggelire..
- Talán álljunk meg egy étteremnél. – javasolta ’zseni’ húgom.
- Jó ötlet.
Nem is kellett sokáig menni, mikor megláttunk egy Mc Donald’s- ot. Beálltam az autóskiszolgálóhoz, és mindenki leadta a rendelését. Én egy Mc Chicken menüt kértem.

Félreálltunk a parkolóban és elfogyasztottuk a kért ételünket.
Én végeztem utoljára..de mikor nem?
Márcsak 2 óra volt hátra, így folytattuk az utat.
~||~

Leparkoltunk egy aranyos kis ház előtt, és kivettük a csomagjainkat. Bementünk a kapun, ahol Pumukli fogadott minket. Ő papus Gonden Retriever-e. Megálltunk az ajtó előtt, és megnyomtuk a csengőt.
Az ajtó kinyílt és először egy kereket pillantottunk meg, majd később a benne elhelyezkedő nagyapánkat is.
Majd kiestek a szemeim, amikor megláttam. Eddig még bottal, de legalább tudott járni. Pedig csak 2 hónap telt el. Ahogy láttam Nao is hasonlóképp lefagyott.
- Jó napot kívánok! Én Naomii és Melinda lakótársa és legjobb barátnője vagyok. Amandának  hívnak! – köszöntötte egyetlen rokonunkat Amanda.
- Szia! Én a lányok nagyapja vagyok. Bob-nak hívnak.  Fáradjatok beljebb. – beléptünk a házba, ami cseppet se hasonlított arra, amilyen 2 hónapja volt. Minden úgy lett elrendezve, hogy a kerekesszékkel elférjen, és könnyen mozogjon.
- Mi történt veled papa? – kérdeztük egyszerre testvéremmel. Normális esetben nevettünk volna azon, hogy egyszerre szólaltunk meg, de jelen esetben nem voltunk képesek mosolyogni.
- Ezért hívtalak Titeket. 2 hónapja, miután elmentetek folytonos rosszulléteim voltak, mígnem egyszer majdnem összeestem. Szerencsére itt volt Emily, és kihívta a mentőket. A kórházban különféle vizsgálatokat végeztek rajtam, és kiderült..kiderült, hogy rákos vagyok.
- Miiii???? – hüledeztünk Nao-val.
- Már visszafordíthatatlan. – már rettenetesen zokogtunk.

Mennyi ideje van még hátra? – kérdezte félénken Amanda.
- Tegeződjünk, kislányom.
- Rendben, Bob. Akkor mennyi időd van még hátra?
- Pár hónap. Kevesebb, mint egy, több, mint fél év.
- Mi végig itt leszünk melletted. Ránk számíthatsz Papus! – mondtam könnyezve. Nagyapám letörölte a könnyemet, és magához húzott, hogy meg tudjon ölelni. Szorosan fogtam, nem akartam elengedni.
Mikor már mindenki lenyugodott beszélgettünk egy kicsit. Én meguntam ezért elvittem sétálni Pumuklit. Úgy ismertem Doncaster-t ,mint a tenyeremet, így nem tudok eltévedni se.
Utam a kedvenc parkomba vitt. Amikor papinál vagyok, és nem vagyok jó kedvemben, mindig ide jövök. Itt megnyugszom. Hallgatom a madarak csilingelő énekét, a tó vízének csobogását, a fák lombjának sistergését. Imádom a természetet.
Most is, mint mindig a nagy fa alatt lévő padra ülök. Pumi mellettem ül és nézi az előtte elszáguldó bokarakat. Én csukott szemmel ülök, fejemet hátra döntöm, ülök és csak gondolkodom.
- Ne haragudj. Leülhetek? – kérdezte egy mély, dörmögő hang. Kinyitom a szemem és egy vigyorgó ,szemüveges fiút pillantok meg magam előtt.
- Persze. – küldtem felé egy cuki vigyort ( már amennyire ilyen hangulatban lehet mosolyogni. ). Helyet foglal mellettem és rám néz, közben mosolyog.
- Louis Tomlinson vagyok. Téged hogy hívnak?
- Melinda Bowman.
- Szép név. Hova valósi vagy? Mert még nem láttalak erre felé.
- Poole. Egy tengerparti kis város. A nagypapámhoz jöttem látogatóba. Nincs túl jó állapotban, és szüksége van rám.
- Értem. Tudom, hogy nem ismersz és nem bízol bennem. Ezt meg értem, hisz alig beszélgetünk 3 perce.. De ha segítségre van szükséged én itt vagyok.
- Aranyos vagy köszönöm.
Sokáig beszélgettünk még, de amikor sötétedni kezdett hazaindultam. Felajánlotta, hogy elkísér, így ketten mentünk a sötét utcán. Hihetetlen, hogy egy ismeretlen képes felvidítani. Ő mégis megtette. Megállunk a ház előtt.
- Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy velem, amikor nem is ismersz. Örülök, hogy találkoztunk. – mosolyogtam és megöleltem.
- Én is örülök, hogy megismerhettelek. Lehet, hogy korai meg minden, de elkérhetném a számodat? Tudod, ha egyszer szükséged lesz valakire én itt vagyok.
- Persze. – telefont cseréltünk és bepötyögtük a számunkat, majd visszaadtuk az eszközt.
- Akkor majd hívlak. Szia.
- Szia.

Egy ideig néztem távolodó alakját, majd bementem a házba.
- Megjöttem! – kiáltottam el magam, miután levettem a cipőmet.
- Gyere vacsorázni! Nem kezdtük el nélküled.
Beléptem a konyhába, ahol mennyei illatokat lehetett érezni. Helyet foglaltam az asztalnál és nekiláttunk az evészetnek.
Mikor végeztünk a táplálkozással és mindenki ment a maga útjára. Én a szobámba mentem és ledőltem az ágyra. Csak feküdtem ott, mint egy darab fa. Egyszer csak megcsörrent a telefonom, miszerint SMS-t kaptam. Megnéztem és Louistól jött.
Jó éjszakát Melinda! Holnap hívlak!:)
Louis.xx

Válaszoltam neki:
Jó éjt Louis!:) Várom hívásod!
Melinda.x

A telefonomat leraktam az éjjeliszekrényre, és előkerestem a laptopomat. Felnéztem Facebookra, de semmi érdekeset nem láttam, így kiléptem. Felugrottam Twitterre, ahol lett egy új követőm. Természetesen Louis volt az, így visszakövettem. Megnéztem miket írt ki, és láttam egy érdekeset. Ma este tweetelte, miután elköszöntünk.
@Louis_Tomlinson : Csodás napom volt. Megismertem egy lányt és vele töltöttem a délutánt és MEGADTA A SZÁMÁÁÁT! 

Nem is te lennél Tomlinson – gondoltam magamban, és felkuncogtam.Persze nem hagyhattam ki, én is tweeteltem egyet.

@Melinda_B : Végre megismertem egy fiút, aki megért. Vele töltöttem a délutánt és még haza is kísért. Eszméletlen jó volt.


Kikapcsoltam a gépet, és gyorsan átöltöztem és fogat mostam. Összekötöttem a hajam és befeküdtem az ágyba. Mosolyogva aludtam el.

Szereplők:)

Melinda Bowman ~ A történet főszereplője, legtöbbször az ő szemszögéből fogok írni.
19 éves. Barátságos, kedves lány. A szülei elhagyták, így húgával és legjobb barátnőjével él Poole-ban ( ez egy tengerparti kisváros Angliában, Doncastertől 262 mérföldre ). Egy kávézóban dolgozik pincérként, de imád fényképezni.

Amanda Foster ~ Melinda legjobb barátnője. Kissé visszahúzódó, de nagyon aranyos, szintén 19 éves lány. Egy kisboltban eladó. Hobbija a festés, rajzolás.

 

Naomi Bowman ~ Emma húga, 17 éves. Nagyon megviselte, hogy szülei minden ok nélkül elhagyták őket, ennek ellenére mindig mosolygós, életvidám lány. Profi táncos. 

Emma Green ~ Doncasteri, 18 éves lány. Visszafogott, laza lány. Élete a tánc.