'Kikapcsoltam a gépet, és gyorsan átöltöztem és fogat mostam. Összekötöttem a hajam és befeküdtem az ágyba. Mosolyogva aludtam el.'
-
Reggel a telefonom csörgésére keltem. Csukott szemmel nyúltam az
éjjeliszekrényhez. Mivel nem láttam semmit levertem a lámpát és vele együtt a
telefonomat is. Erős szitkozódásba kezdtem és megfogtam a telefont.
Benyomódhatott a zöld gomb, ugyanis Louis röhögött a vonal túloldalán.
- Neked is jó reggelt, Tomlinson! – morogtam bele a telefonba.
- Úgy hallom nincs jó kedved. – kuncogott.
- Tudod a telefon csörgésére nem valami felemelő érzés felkelni.
- Ja. Bocsi. Na mindegy. Azért hívtalak, mert mindjárt ott vagyok nálatok.
- Jókor szólsz. Mennyi idő míg ideérsz?
- Negyed óra.
- Jó. Várlak. De még megbánod, hogy felkeltettél. – fenyegetőztem.
- Juj. Előre félek.
- Félhetsz is. Na szia.
- Szia.
Leraktuk és rohantam készülődni. Elmentem lezuhanyozni. Gyorsan kentem magamra egy kis alapsminket ( alapozó, szemceruza, szempillaspirál ), és egy szál törülközőben kibattyogtam a szobámba. Azt hittem ott helyben felgyulladok a dühtől. Louis ült az ágyamon és a kedvenc könyvemet lapozgatta.
- Most meghalsz embeeer! – kiáltottam és elkezdtem felé futni. Ráugrottam és csak egy hajszál választott el attól, hogy meztelenül fetrengjek rajta. Fülig elvörösödve szálltam le róla. Persze még jobban szorítottam magamon az anyagot.
- Hogy jutottál be? És milyen jogon olvasod az ÉN könyvemet? – hangsúlyoztam ki az ’én’ szócskát.
- A húgod engedett be. Aranyos kis csaj. – erre csak a szememet forgattam. – Amúgy a TE könyved itt volt a földön, és gondoltam, ha már felveszem beleolvasok. Jó könyv. – villantotta meg nekem a hófehér fogsorát.
- Tudom, hogy jó. Azért szeretem.
- Amúgy azért jöttem, mert gondoltam ma sétálhatnánk egy picit a városban.
- Rendben. De előbb felöltözök. – erre a kijelentésemre meg se mozdult csak egy kaján vigyort varázsolt arcára.
- Mondom szeretnék felöltözni. – még mindig semmi. – KIFELÉ TOMLINSON! – emeltem fel a hangom, amire összerezzent és kiszaladt a szobából.
Gyorsan felöltöztem és lementem a nappaliba. Louis éppen szakadt a röhögéstől, ahogy Amandtá és Naomit nézte, ahogy ’verekednek’ .
- Ti mit csináltok? – kérdeztem két röhögés között.
- Egymást gyilkolják. – mondta szintén nevetve a srác.
- Azt látom.
- Amúgy mehetünk?
- Persze. – felkaptam a cipőm és követtem Louist ,ahogy kilép a bejárati ajtón.
- ELMENTÜNK! MAJD JÖVÜNK! – üvöltöttem és becsuktam magam mögött az ajtót.
~||~
- Leszakad a lábam! Üljünk már le egy picit! – nyavalyogtam Louisnak.
- De még alig láttál valamit ebből a csodaszép városból. – vigyorgott.
- Nekem épp elég volt.
- Hát te tudod.
Leültünk egy padra és beszélgettünk. Az egész napot végig röhögtük, és most se volt másképp.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Szia Amanda! – szóltam bele vidáman.
- Mel! Azonnal be kell jönnötök a kórházba! Bobot mentő hozta be! Siess! – kinyomta a telefont. Ezrével potyogtak a szememből a könnyek.
- Louis! Be tudsz vinni a kórházba?
- Persze. Gyere.
Elmentünk a házukhoz. Louis befutott a lakásba a kocsikulcsért és már jött is. Beültünk az autóba és pár perc alatt ott is voltunk.
Kiszálltam a kocsiból, és Louist meg se várva szaladtam a recepcióhoz.
- Melyik teremben fekszik Bob Bowman?
- 219. Második emelet, balra a hatodik ajtó.
- Köszönöm. – végre ideért Louis is. A lifthez futottam és megnyomtam a hívás gombot. A fiú velem együtt feljött a lifttel és megkerestük a 219-es ajtót. A terem előtti széken Amanda ült, mellette Naomi. Oda futottam.
- Mi történt?
- Nem tudta, hogy kicsoda Naomi. Aztán elájult.
- Jézusom. És most be lehet menni? Vagy mit csinálnak vele?
- Be lehet menni. Mi csak téged vártunk.
- Akkor bemegyek. De lehetőleg egyedül. – mindenki bólintott, én pedig bementem.
Megláttam, ahogy a csövek lógnak ki hófehér testéből, és egy gépre vannak rákötve. Borzalmas látvány volt.
- Papuska. – borultam rá vállára, sírva. – Ne hagyj itt. Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen rokonom. NEM HAGYHATSZ ITT!
Már tocsogott a kórházi ruhája a könnyeimtől, mikor bejött Louis. Leült mellém. Szorosan magához húzott és a hátamat kezdte simogatni. Én fejemet a mellkasába fúrtam. Olyan jó érzés volt, hogy ilyenkor is velem van, pedig alig ismer.
~||~
Pár nap múlva kiengedték Papust, de állandó felügyeletet igényel. A lányokkal felváltva vigyázunk rá. Louis is sokszor átjön és vagy segít nekünk, vagy velem van. Nagyon megszerettem ez alatt a kis idő alatt. Nem tudom mi lenne velem nélküle.
Most is épp itt ülünk a szobámban és beszélgetünk. Amikor együtt vagyunk mindig jobb kedvem van. És amikor hozzám ér, furcsa bizsergés fut át egész testemen.
- Melinda. Valamit be kell vallanom. – szólalt meg.
- Hallgatlak Lou. – mosolyogtam rá barátságosan.
- Amióta megismertelek érzem, hogy szükségem van rád. A jelenlétedtől hevesebben dobog a szívem. Az érintésedtől bizsereg a bőröm. A hangodtól megborzongok. És a szemed.. elveszek benne, akárhányszor belenézek. Én .. azt hiszem beléd szerettem.
- Én is így érzek. Amikor velem vagy minden bánatom elszáll, és vidám vagyok. Amikor nem vagy itt, várom, hogy újra láthassalak. Vágyom érintésedre, közelségedre. És imádom a kék szemeidet. – teljesen belepirultam mondandómba.
Egyre csak közeledett, először szemembe nézett, majd az ajkaimra és újra szemembe. Még mindig közeledik, míg végül ajkaink találkoznak. Nyelve átcsusszan a számba, és táncra hívja enyémet. Először meglepődök, de visszacsókolok. Levegő hiánya miatt elválnak ajkaink. Mindkettőnk arcára mosoly húzódik. Ez volt életem első, de legjobb csókja. És örülök, hogy Vele. Szemembe néz, majd megszólal:
- Melinda Bowman. Lennél a barátnőm?
- Igen! – nyakába ugrottam és megcsókoltam.
Még beszélgettünk egy kicsit, de végig az ölében ültem. Aztán haza kellett mennie. Ki kísértem, és eg búcsúcsókot váltottunk.
Felmentem Twitterre és egyből kiírtam a nagy hírt.
@Melinda_B : Életem legjobb napja. Köszönöm, hogy vagy nekem! Szeretlek<3 @Louis_Tomlinson
Elmentem letusolni, és fogat mosni. Amikor végeztem a laptop elé ugrottam, és megnéztem, hogy válaszolt-e.
És igen!
@Louis_Tomlinos : @Melinda_B : Örülök, hogy végre csakis az enyém vagy! Soha nem hagylak magadra! Szeretlek!<3
Istenem..milyen aranyos!
Kikapcsoltam a gépet és bedőltem az ágyba. Nem kellett sokat várnom, egyből elnyomott az álom.
~||~
Már 3 hónapja együtt vagy Louval. Sose voltam még ilyen boldog, mint most. Minden napot együtt töltünk.
Most mindenki a nappaliban ül és tv-zik. Egyszer csak Lou odahajol hozzám (mellettem ül, és fogja a kezem ), és a fülembe súgja: Szívem..mondani akarok valamit. 4 szem közt. Feljössz velem a szobádba?
Erre én csak bólintottam.
Kézen fogva felmentünk az emeletre és bementünk a szobámba.
- Mondjad kicsim.
- Kérlek ne borulj ki.. – mondta lehajtott fejjel.
- Ez rosszul kezdődik Lou.. de mondjad.
- Jelentkeztem az x-faktorba.
- De hát ez jó hír! Nem értem miért vagy szomorú.
- Mert ilyen helyzetben kell Téged itt hagynom. Nem lehetek veled.
- Ne aggódj miattam. Itt lesznek velem a lányok. És együtt fogunk neked szurkolni. Mi fogunk rád legtöbbször szavazni. Neked most az x-faktor legyen a legfontosabb.
- Köszönöm. Ígérem mindennap felhívlak majd.
- Ajánlom is.
- Szeretlek Mel.
- Én is Téged Lou. - mondtam és megcsókoltam.
- Mikor kell menned a meghallgatásra vagy mire?
- Holnap.
- Huhh.. Hát jókor szóltál..
- Ne haragudj.
- Nem haragszom. – megöleltem és bedőltünk az ágyba.
Hajnalban keltem fel. Loui mellettem szuszog. Milyen édes ilyenkor. Kimásztam mellőle és betakartam. Lementem a konyhába inni.
A lépcső alján láttam, hogy valaki ül az asztalnál. Oda mentem és közelebbről is megnéztem ki az.
- Hát te? Miért nem alszol?
- Csak éhes voltam.
- Gondolhattam volna. – mosolyogtam.
- És te?
- Nem tudok..
- Történt valami?
- Lou holnap elmegy. Az x-faktorba.
- Jajj Mel. Nyugi. Minden rendben lesz. Nem megy a világ végére, csak Londonba.
- Tudom. De annyira fog hiányozni. Hogy fogom kibírni nélküle, Amy? – lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem és Amandához bújtam. Simogatta a hátam és vigasztalt.
- Na de most megyek. Nehogy felkeljen.
- Te vele alszol?
- Igen. – kicsit elpirultam. – Tudod ez az utolsó éjszakánk együtt. Vele akartam tölteni.
- De ugye nem rosszalkodtatok?
- De hülye vagy Amanda. Nem hancúroztunk.
- Jólvanna.
Felmentem a lépcsőn és bebújtam mellé. Egy ideig még hallgattam ahogy ki be lélegzik, de elnyomott az álom. Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja az arcom és a nevem suttogja. Akaratlanul is mosolyognom kell. Kinyitottam a szemem és egy kék szempár néz vissza rám.
- Jó reggelt, kicsim. – üdvözölt a barátom egy puszival.
- Neked is.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem összepakolni. Addig is együtt lennénk.
- Jó ötlet. Úgyse voltam még nálatok.
- Igaz. Akkor már be is mutatlak a családomnak. – vigyorgott idétlenül.
- De mivan, ha nem tetszem nekik? Nem akarok csalódást okozni.
- Ha nekem tetszel, nekik is. Kérleeeeek. – persze, hogy azoknak a bociszemeknek nem tudok ellenállni.
- Jólvan.. De csak mert szeretlek. – odabújtam hozzá és még egy picit pihentünk.
- Hánykor indulsz?
- 3. Úgyhogy sietnünk kellene.
- Gyorsan felöltözöm és mehetünk. – nyomtam egy puszit az arcára és kitoltam az ajtón.
- Neked is jó reggelt, Tomlinson! – morogtam bele a telefonba.
- Úgy hallom nincs jó kedved. – kuncogott.
- Tudod a telefon csörgésére nem valami felemelő érzés felkelni.
- Ja. Bocsi. Na mindegy. Azért hívtalak, mert mindjárt ott vagyok nálatok.
- Jókor szólsz. Mennyi idő míg ideérsz?
- Negyed óra.
- Jó. Várlak. De még megbánod, hogy felkeltettél. – fenyegetőztem.
- Juj. Előre félek.
- Félhetsz is. Na szia.
- Szia.
Leraktuk és rohantam készülődni. Elmentem lezuhanyozni. Gyorsan kentem magamra egy kis alapsminket ( alapozó, szemceruza, szempillaspirál ), és egy szál törülközőben kibattyogtam a szobámba. Azt hittem ott helyben felgyulladok a dühtől. Louis ült az ágyamon és a kedvenc könyvemet lapozgatta.
- Most meghalsz embeeer! – kiáltottam és elkezdtem felé futni. Ráugrottam és csak egy hajszál választott el attól, hogy meztelenül fetrengjek rajta. Fülig elvörösödve szálltam le róla. Persze még jobban szorítottam magamon az anyagot.
- Hogy jutottál be? És milyen jogon olvasod az ÉN könyvemet? – hangsúlyoztam ki az ’én’ szócskát.
- A húgod engedett be. Aranyos kis csaj. – erre csak a szememet forgattam. – Amúgy a TE könyved itt volt a földön, és gondoltam, ha már felveszem beleolvasok. Jó könyv. – villantotta meg nekem a hófehér fogsorát.
- Tudom, hogy jó. Azért szeretem.
- Amúgy azért jöttem, mert gondoltam ma sétálhatnánk egy picit a városban.
- Rendben. De előbb felöltözök. – erre a kijelentésemre meg se mozdult csak egy kaján vigyort varázsolt arcára.
- Mondom szeretnék felöltözni. – még mindig semmi. – KIFELÉ TOMLINSON! – emeltem fel a hangom, amire összerezzent és kiszaladt a szobából.
Gyorsan felöltöztem és lementem a nappaliba. Louis éppen szakadt a röhögéstől, ahogy Amandtá és Naomit nézte, ahogy ’verekednek’ .
- Ti mit csináltok? – kérdeztem két röhögés között.
- Egymást gyilkolják. – mondta szintén nevetve a srác.
- Azt látom.
- Amúgy mehetünk?
- Persze. – felkaptam a cipőm és követtem Louist ,ahogy kilép a bejárati ajtón.
- ELMENTÜNK! MAJD JÖVÜNK! – üvöltöttem és becsuktam magam mögött az ajtót.
~||~
- Leszakad a lábam! Üljünk már le egy picit! – nyavalyogtam Louisnak.
- De még alig láttál valamit ebből a csodaszép városból. – vigyorgott.
- Nekem épp elég volt.
- Hát te tudod.
Leültünk egy padra és beszélgettünk. Az egész napot végig röhögtük, és most se volt másképp.
Hirtelen megcsörren a telefonom.
- Szia Amanda! – szóltam bele vidáman.
- Mel! Azonnal be kell jönnötök a kórházba! Bobot mentő hozta be! Siess! – kinyomta a telefont. Ezrével potyogtak a szememből a könnyek.
- Louis! Be tudsz vinni a kórházba?
- Persze. Gyere.
Elmentünk a házukhoz. Louis befutott a lakásba a kocsikulcsért és már jött is. Beültünk az autóba és pár perc alatt ott is voltunk.
Kiszálltam a kocsiból, és Louist meg se várva szaladtam a recepcióhoz.
- Melyik teremben fekszik Bob Bowman?
- 219. Második emelet, balra a hatodik ajtó.
- Köszönöm. – végre ideért Louis is. A lifthez futottam és megnyomtam a hívás gombot. A fiú velem együtt feljött a lifttel és megkerestük a 219-es ajtót. A terem előtti széken Amanda ült, mellette Naomi. Oda futottam.
- Mi történt?
- Nem tudta, hogy kicsoda Naomi. Aztán elájult.
- Jézusom. És most be lehet menni? Vagy mit csinálnak vele?
- Be lehet menni. Mi csak téged vártunk.
- Akkor bemegyek. De lehetőleg egyedül. – mindenki bólintott, én pedig bementem.
Megláttam, ahogy a csövek lógnak ki hófehér testéből, és egy gépre vannak rákötve. Borzalmas látvány volt.
- Papuska. – borultam rá vállára, sírva. – Ne hagyj itt. Szükségem van rád. Te vagy az egyetlen rokonom. NEM HAGYHATSZ ITT!
Már tocsogott a kórházi ruhája a könnyeimtől, mikor bejött Louis. Leült mellém. Szorosan magához húzott és a hátamat kezdte simogatni. Én fejemet a mellkasába fúrtam. Olyan jó érzés volt, hogy ilyenkor is velem van, pedig alig ismer.
~||~
Pár nap múlva kiengedték Papust, de állandó felügyeletet igényel. A lányokkal felváltva vigyázunk rá. Louis is sokszor átjön és vagy segít nekünk, vagy velem van. Nagyon megszerettem ez alatt a kis idő alatt. Nem tudom mi lenne velem nélküle.
Most is épp itt ülünk a szobámban és beszélgetünk. Amikor együtt vagyunk mindig jobb kedvem van. És amikor hozzám ér, furcsa bizsergés fut át egész testemen.
- Melinda. Valamit be kell vallanom. – szólalt meg.
- Hallgatlak Lou. – mosolyogtam rá barátságosan.
- Amióta megismertelek érzem, hogy szükségem van rád. A jelenlétedtől hevesebben dobog a szívem. Az érintésedtől bizsereg a bőröm. A hangodtól megborzongok. És a szemed.. elveszek benne, akárhányszor belenézek. Én .. azt hiszem beléd szerettem.
- Én is így érzek. Amikor velem vagy minden bánatom elszáll, és vidám vagyok. Amikor nem vagy itt, várom, hogy újra láthassalak. Vágyom érintésedre, közelségedre. És imádom a kék szemeidet. – teljesen belepirultam mondandómba.
Egyre csak közeledett, először szemembe nézett, majd az ajkaimra és újra szemembe. Még mindig közeledik, míg végül ajkaink találkoznak. Nyelve átcsusszan a számba, és táncra hívja enyémet. Először meglepődök, de visszacsókolok. Levegő hiánya miatt elválnak ajkaink. Mindkettőnk arcára mosoly húzódik. Ez volt életem első, de legjobb csókja. És örülök, hogy Vele. Szemembe néz, majd megszólal:
- Melinda Bowman. Lennél a barátnőm?
- Igen! – nyakába ugrottam és megcsókoltam.
Még beszélgettünk egy kicsit, de végig az ölében ültem. Aztán haza kellett mennie. Ki kísértem, és eg búcsúcsókot váltottunk.
Felmentem Twitterre és egyből kiírtam a nagy hírt.
@Melinda_B : Életem legjobb napja. Köszönöm, hogy vagy nekem! Szeretlek<3 @Louis_Tomlinson
Elmentem letusolni, és fogat mosni. Amikor végeztem a laptop elé ugrottam, és megnéztem, hogy válaszolt-e.
És igen!
@Louis_Tomlinos : @Melinda_B : Örülök, hogy végre csakis az enyém vagy! Soha nem hagylak magadra! Szeretlek!<3
Istenem..milyen aranyos!
Kikapcsoltam a gépet és bedőltem az ágyba. Nem kellett sokat várnom, egyből elnyomott az álom.
~||~
Már 3 hónapja együtt vagy Louval. Sose voltam még ilyen boldog, mint most. Minden napot együtt töltünk.
Most mindenki a nappaliban ül és tv-zik. Egyszer csak Lou odahajol hozzám (mellettem ül, és fogja a kezem ), és a fülembe súgja: Szívem..mondani akarok valamit. 4 szem közt. Feljössz velem a szobádba?
Erre én csak bólintottam.
Kézen fogva felmentünk az emeletre és bementünk a szobámba.
- Mondjad kicsim.
- Kérlek ne borulj ki.. – mondta lehajtott fejjel.
- Ez rosszul kezdődik Lou.. de mondjad.
- Jelentkeztem az x-faktorba.
- De hát ez jó hír! Nem értem miért vagy szomorú.
- Mert ilyen helyzetben kell Téged itt hagynom. Nem lehetek veled.
- Ne aggódj miattam. Itt lesznek velem a lányok. És együtt fogunk neked szurkolni. Mi fogunk rád legtöbbször szavazni. Neked most az x-faktor legyen a legfontosabb.
- Köszönöm. Ígérem mindennap felhívlak majd.
- Ajánlom is.
- Szeretlek Mel.
- Én is Téged Lou. - mondtam és megcsókoltam.
- Mikor kell menned a meghallgatásra vagy mire?
- Holnap.
- Huhh.. Hát jókor szóltál..
- Ne haragudj.
- Nem haragszom. – megöleltem és bedőltünk az ágyba.
Hajnalban keltem fel. Loui mellettem szuszog. Milyen édes ilyenkor. Kimásztam mellőle és betakartam. Lementem a konyhába inni.
A lépcső alján láttam, hogy valaki ül az asztalnál. Oda mentem és közelebbről is megnéztem ki az.
- Hát te? Miért nem alszol?
- Csak éhes voltam.
- Gondolhattam volna. – mosolyogtam.
- És te?
- Nem tudok..
- Történt valami?
- Lou holnap elmegy. Az x-faktorba.
- Jajj Mel. Nyugi. Minden rendben lesz. Nem megy a világ végére, csak Londonba.
- Tudom. De annyira fog hiányozni. Hogy fogom kibírni nélküle, Amy? – lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Gyorsan letöröltem és Amandához bújtam. Simogatta a hátam és vigasztalt.
- Na de most megyek. Nehogy felkeljen.
- Te vele alszol?
- Igen. – kicsit elpirultam. – Tudod ez az utolsó éjszakánk együtt. Vele akartam tölteni.
- De ugye nem rosszalkodtatok?
- De hülye vagy Amanda. Nem hancúroztunk.
- Jólvanna.
Felmentem a lépcsőn és bebújtam mellé. Egy ideig még hallgattam ahogy ki be lélegzik, de elnyomott az álom. Reggel arra keltem, hogy valaki simogatja az arcom és a nevem suttogja. Akaratlanul is mosolyognom kell. Kinyitottam a szemem és egy kék szempár néz vissza rám.
- Jó reggelt, kicsim. – üdvözölt a barátom egy puszival.
- Neked is.
- Arra gondoltam, hogy segíthetnél nekem összepakolni. Addig is együtt lennénk.
- Jó ötlet. Úgyse voltam még nálatok.
- Igaz. Akkor már be is mutatlak a családomnak. – vigyorgott idétlenül.
- De mivan, ha nem tetszem nekik? Nem akarok csalódást okozni.
- Ha nekem tetszel, nekik is. Kérleeeeek. – persze, hogy azoknak a bociszemeknek nem tudok ellenállni.
- Jólvan.. De csak mert szeretlek. – odabújtam hozzá és még egy picit pihentünk.
- Hánykor indulsz?
- 3. Úgyhogy sietnünk kellene.
- Gyorsan felöltözöm és mehetünk. – nyomtam egy puszit az arcára és kitoltam az ajtón.
Felöltöztem és
lementem a konyhába. Senki nem volt ébren rajtunk kívül, ezért gyorsan írtam
egy levelet :
’Segítek Lounak összerakni a cuccait. Fél négy körül jövök haza.
Meinda. X ’
Felraktam a hűtőre és elindultunk.
Egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Beléptünk az ajtón, de az anyukáján kívül senki nem volt ébren.
- Szia anyu! – Lou odament az anyukájához és megölelte.
- Szia kisfiam! Hát te? Hol aludtál este? Nagyon aggódtunk ám!
- Anyaa.. tudod ma megyek el, és az utolsó estémet a barátnőmmel akartam tölteni.
- Jézusom Louis. Mit csináltál szegény lánnyal?
- Semmit. Nem vagyok olyan, anya..
- Jajj, Melinda. Észre se vettelek. Szia!
- Csókolom! – köszöntem félve.
- Ezt hagyjuk. Nyugodtan tegezzük egymást! – mosolygott barátságosan.
- Akkor szia! – mosolyogtam vissza.
- Na anya, mi felmegyünk pakolni. Szólj, ha kész az ebéd. És a lányokat ne küldd be hozzánk. Szegény Melinda elmenekülne.
- Rendben van, kisfiam.
Felmentünk az emeletre és a folyosó végén volt a szobája. Bementünk és elég nagy rumli fogadott.
- Úristen Louis! Hogy bírsz ekkora rendetlenségben élni? Remélem alsógatyát nem találok. – nyavalygásomat egy alsógatya zavarta meg, ami a fejemen landolt.
- Ugye tudod, hogy most a sírod kéne ásnod? – néztem rá gyilkos pillantással.
- Nyugi. Tiszta. – mosolygott rám úgy, mint egy jó kisfiú.
- Szerencséd Tomlinson.
Nekiálltunk pakolni. Csak ebédelni mentünk le, de jöttünk is vissza.
Eljött a 3 óra. Louis már elbúcsúzott a családjától. Most rajtam a sor. A könnyeim már úgy folynak az arcomon, mintha dézsából öntenék. Lou odajön hozzám, és egy hosszú csókot váltunk, magához húz, majd fejem a mellkasába fúrom és így állunk hosszú percekig.
- Mel.. mennem kell.
- Tudom. – nehezen, de elengedtem. Beszállt a kocsiba és elhajtott. Én a földre rogytam és sírni kezdtem. Lou anyukája oda jött hozzám és felhúzott onnan. Szorosan megölelt és kaptam tőle teát. Megköszöntem , majd haza mentem. *
’Segítek Lounak összerakni a cuccait. Fél négy körül jövök haza.
Meinda. X ’
Felraktam a hűtőre és elindultunk.
Egy hatalmas ház előtt álltunk meg. Beléptünk az ajtón, de az anyukáján kívül senki nem volt ébren.
- Szia anyu! – Lou odament az anyukájához és megölelte.
- Szia kisfiam! Hát te? Hol aludtál este? Nagyon aggódtunk ám!
- Anyaa.. tudod ma megyek el, és az utolsó estémet a barátnőmmel akartam tölteni.
- Jézusom Louis. Mit csináltál szegény lánnyal?
- Semmit. Nem vagyok olyan, anya..
- Jajj, Melinda. Észre se vettelek. Szia!
- Csókolom! – köszöntem félve.
- Ezt hagyjuk. Nyugodtan tegezzük egymást! – mosolygott barátságosan.
- Akkor szia! – mosolyogtam vissza.
- Na anya, mi felmegyünk pakolni. Szólj, ha kész az ebéd. És a lányokat ne küldd be hozzánk. Szegény Melinda elmenekülne.
- Rendben van, kisfiam.
Felmentünk az emeletre és a folyosó végén volt a szobája. Bementünk és elég nagy rumli fogadott.
- Úristen Louis! Hogy bírsz ekkora rendetlenségben élni? Remélem alsógatyát nem találok. – nyavalygásomat egy alsógatya zavarta meg, ami a fejemen landolt.
- Ugye tudod, hogy most a sírod kéne ásnod? – néztem rá gyilkos pillantással.
- Nyugi. Tiszta. – mosolygott rám úgy, mint egy jó kisfiú.
- Szerencséd Tomlinson.
Nekiálltunk pakolni. Csak ebédelni mentünk le, de jöttünk is vissza.
Eljött a 3 óra. Louis már elbúcsúzott a családjától. Most rajtam a sor. A könnyeim már úgy folynak az arcomon, mintha dézsából öntenék. Lou odajön hozzám, és egy hosszú csókot váltunk, magához húz, majd fejem a mellkasába fúrom és így állunk hosszú percekig.
- Mel.. mennem kell.
- Tudom. – nehezen, de elengedtem. Beszállt a kocsiba és elhajtott. Én a földre rogytam és sírni kezdtem. Lou anyukája oda jött hozzám és felhúzott onnan. Szorosan megölelt és kaptam tőle teát. Megköszöntem , majd haza mentem. *
Most itt ülök a szobámban, és a
naplómba írom ezeket a sorokat. Azóta a nap óta nem láttam gyönyörű szemeit, nem hallottam mély, dörmögős hangját, nem éreztem izmos karjait.. Tv-ben láttam
csak. De az sem az igazi. Telefonon próbáltam elérni, de nem veszi fel.
Facebookon és Twitteren is írtam neki, de semmi válasz. Nagyon ideges vagyok.
~||~
Már 2 hónap telt el az x-faktor kezdete óta. 2 hónap alatt a papa nagyon gyorsan leépült, míg végül 3 hete eltávozott közülünk. Nagyon nehezen dolgoztam fel, főleg Lou nélkül. Ja igen, Doncasterben maradtunk a lányokkal Papus házában. Találtam magamnak munkát és dolgozni kezdtem fényképészként. Végre azt csinálom, amit szeretnék.
Ezek alatt a hetek alatt felfedeztem egy elhagyatott kis házat az erdő melletti síkságon. Mindennap lejöttem ide egy kicsit. Itt volt a legkönnyebb feldolgozni a történteket.
A kisházban van konyha, nappali, meg egy szoba. A bútorok egész jó állapotban vannak, bár tv és internet nincs. De így is tökéletes. Senki sem ismeri ezt a helyet, ezért is jó. Egyedül lehetek.
Most is épp oda tartok.
Már látom a házat.. de nem csak azt. Egy alak állt a ház előtt. Meglátott, de nem futott el, hanem elindult felém. Nagyon megijedtem, mert hátha egy pszichopata, vagy egy pedofil? Mondjuk már nem vagyok gyerek. Tudok magamra vigyázni. 5-11 éves koromban jártam karatéra.
Már olyan közel volt, hogy láttam az arcát. De nem lehet az, akire gondolok. Ő mit keresne itt? Biztos már agyamra ment a sok képzelgés. De már csak pár méter választ el. És még jön. Hát én is felbátorodok és elindulok felé. Tudom, hogy haragudnom kéne Rá a történtek miatt, de nem dühöt érzek, hanem örömöt. Már mindketten futunk.
Nyakába ugrottam, valahogy így. Letett és a szemembe nézett.
- Hiányoztál.
- Te is nekem. De mit keresel itt? Miért nem vagy az x-faktorban? És hogy találtál el a kedvenc helyemre? Ide senkise jár.
- Látni, érezni akartalak. És ez az én kedvenc helyem is. Gondolkodni járok ide.
- Akkor ez mostantól a Mi helyünk. – mondtam és megcsókoltam. Annyira hiányzott ez az érzés.
- Mesélj. Mi történt veled? – kérdezte. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról.
- Papus elment. – mondtam és egy könnycsepp csordult ki a szememből.
Ő nem szólt semmit, csak magához rántott és jó szorosan megölelt. Erre volt szükségem. Az érintésére.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak, hogy nem lehettem veled. Hogy nem tudtam segíteni feldolgozni a történteket. – még sorolta volna de betapasztottam a száját az enyémmel.
- Ezekért nem haragszom. Csak azért, mert nem vetted fel a telefont, és nem válaszoltál se Facebookon, se Twitteren. Azt hittem jelentek számodra annyit, hogy legalább annyit írj, hogy ’ Bocs, találtam helyetted mást’ vagy ’Bocs de már nem érdekelsz.Meguntalak’.
- Ne haragudj. De nem akarom, hogy a rajongók téged is bántsanak. Liam barátnőjének is már a cspból folynak a fenyegető levelei.
- De telefonon azért szólhattál volna.
- Tudom. Kérlek bocsáss meg.
- Csak akkor, ha ezentúl figyelsz rám. Legalább mobilon.
- Esküszöm. Mindennap felhívlak. Sőt. Még kamerázhatunk is.
- Megígéred?
- Meg. – puszit nyomott a homlokomra. Megfogta a kezem és behúzott a házba. Leültünk a kanapéra és csak néztünk egymás szemébe. Bárcsak örökké tartott volna ez a pillanat.
Ám a csendet az ajtó nyikorgása zavarta meg.
~||~
Már 2 hónap telt el az x-faktor kezdete óta. 2 hónap alatt a papa nagyon gyorsan leépült, míg végül 3 hete eltávozott közülünk. Nagyon nehezen dolgoztam fel, főleg Lou nélkül. Ja igen, Doncasterben maradtunk a lányokkal Papus házában. Találtam magamnak munkát és dolgozni kezdtem fényképészként. Végre azt csinálom, amit szeretnék.
Ezek alatt a hetek alatt felfedeztem egy elhagyatott kis házat az erdő melletti síkságon. Mindennap lejöttem ide egy kicsit. Itt volt a legkönnyebb feldolgozni a történteket.
A kisházban van konyha, nappali, meg egy szoba. A bútorok egész jó állapotban vannak, bár tv és internet nincs. De így is tökéletes. Senki sem ismeri ezt a helyet, ezért is jó. Egyedül lehetek.
Most is épp oda tartok.
Már látom a házat.. de nem csak azt. Egy alak állt a ház előtt. Meglátott, de nem futott el, hanem elindult felém. Nagyon megijedtem, mert hátha egy pszichopata, vagy egy pedofil? Mondjuk már nem vagyok gyerek. Tudok magamra vigyázni. 5-11 éves koromban jártam karatéra.
Már olyan közel volt, hogy láttam az arcát. De nem lehet az, akire gondolok. Ő mit keresne itt? Biztos már agyamra ment a sok képzelgés. De már csak pár méter választ el. És még jön. Hát én is felbátorodok és elindulok felé. Tudom, hogy haragudnom kéne Rá a történtek miatt, de nem dühöt érzek, hanem örömöt. Már mindketten futunk.
Nyakába ugrottam, valahogy így. Letett és a szemembe nézett.
- Hiányoztál.
- Te is nekem. De mit keresel itt? Miért nem vagy az x-faktorban? És hogy találtál el a kedvenc helyemre? Ide senkise jár.
- Látni, érezni akartalak. És ez az én kedvenc helyem is. Gondolkodni járok ide.
- Akkor ez mostantól a Mi helyünk. – mondtam és megcsókoltam. Annyira hiányzott ez az érzés.
- Mesélj. Mi történt veled? – kérdezte. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról.
- Papus elment. – mondtam és egy könnycsepp csordult ki a szememből.
Ő nem szólt semmit, csak magához rántott és jó szorosan megölelt. Erre volt szükségem. Az érintésére.
- Sajnálom. Sajnálom, hogy itt hagytalak, hogy nem lehettem veled. Hogy nem tudtam segíteni feldolgozni a történteket. – még sorolta volna de betapasztottam a száját az enyémmel.
- Ezekért nem haragszom. Csak azért, mert nem vetted fel a telefont, és nem válaszoltál se Facebookon, se Twitteren. Azt hittem jelentek számodra annyit, hogy legalább annyit írj, hogy ’ Bocs, találtam helyetted mást’ vagy ’Bocs de már nem érdekelsz.Meguntalak’.
- Ne haragudj. De nem akarom, hogy a rajongók téged is bántsanak. Liam barátnőjének is már a cspból folynak a fenyegető levelei.
- De telefonon azért szólhattál volna.
- Tudom. Kérlek bocsáss meg.
- Csak akkor, ha ezentúl figyelsz rám. Legalább mobilon.
- Esküszöm. Mindennap felhívlak. Sőt. Még kamerázhatunk is.
- Megígéred?
- Meg. – puszit nyomott a homlokomra. Megfogta a kezem és behúzott a házba. Leültünk a kanapéra és csak néztünk egymás szemébe. Bárcsak örökké tartott volna ez a pillanat.
Ám a csendet az ajtó nyikorgása zavarta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése